Nem sokkal ezelőtt egy kedves ismerős Újlipótváros egyik utcájában azt a kérdést tette fel nekem:
„És zsidóéknál mi van?” Nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Így Ros Hásáná előtt azonban az ember egy kicsit spirituálisabb hangulatba kerül és az ilyen egyszerű kérdéseken is elfilozofálgat. Tényleg. Mi is van nálunk zsidóéknál. Kik azok a zsidóék? Az én szempontomból „zsidóék” az egész magyarországi zsidó közösség, az aktívak és a passzívak, a szerethetők és a tolerálhatók, a láthatók és láthatatlanok.
Ők mind, akiknek ősei valamikor hol innen, hol onnan ebbe a változó határú, hangulatú országba érkeztek, zsidó közösségeket alkottak és hagytak el, ők mind.
A kérdezőnek azonban „zsidóék” valami egész mást jelent. Az intézményes, szervezeti zsidóságot, gondolom én, azt a zsidóságot, amiről olvas, hall, de ritkán megy közel hozzá. A Hitközséget, zsinagógákat, szervezeteket, Bálint Házat...
A Bálint Házat, melyet egy pár éve én terelgetek, igyekszem jól-rosszul, de közösséget építeni, együttműködéseket kovácsolni, nyitni. Nyitni az ajtókat. Mindenféle korosztály, csoport, egyén, kisközösség felé. Ezért is szervezzük meg immár többedszer a Nyitott Ajtók Napját a Bálint Ház előtt.
Azért, hogy „zsidóék” eljöjjenek. Azért, hogy találkozhassanak, ízelítőt kaphassanak, ráérezzenek a közösség erejének ízére. Azért, hogy kedvet kapjanak az utcacirkuszon túl talán egy kicsit elköteleződni egy zsidó intézmény, közösség, program iránt, ha nem itt a Bálint Házban, akkor bárhol máshol, partnereinknél, a közösségünk más szegleteiben.
Hiszek ebben. Pedig küzdelem. Hiszek, mert nem tehetek mást, ha komolyan veszem a feladatomat.
Akkor is hiszek, ha nem mindig találok támogatásra mindenhol. Akkor is, ha néha letörik a lelkesedésem. Mint most is, egy héttel az esemény, két héttel a Zsidó Újév előtt. Amikor azt hallom, hogy egy Rabbi nem engedte zsinagógája rendezvényén az Utcabál propagálását. Mert az nem az Ő rendezvénye. Azon ne propagáljunk más rendezvényt.
Azt gondolom, hogy ez a közösség, s a magyarországi zsidóság csak úgy lehet erős, életképes és vonzó, ha mindannyian megértjük, Ő, én és mindenki más, hogy csak az átjárhatóság és az összefogás hoz majd változásokat. Amiként nagy-társadalmi szinten, úgy itt a mi kis közösségünkben is. Akkor, ha Ő is és mindenki más érti majd, hogy teljesen mindegy, hogy hova megy valaki, ha végre elmegy „zsidóékhoz”, mert bárhova megy is, az bejáratot nyithat a közösség felé.
Kedves Rabbi, Kedves Többiek!
Szeretettel meghívlak Titeket és az általatok képviselt közösségeket az utcabálunkra. Örülünk majd, ha eljöttök és szomorúak leszünk, ha nem.
És ha egyszer úgy fogjátok érezni, hogy érdemes kitenni a programotokat a Bálint Házban, örömmel és szeretettel adunk majd felületet.
Mézédes együttlétben eltöltött, közösségi érzéssel teli nagyon jó új évet kívánok!
Fritz Zsuzsa
Hanuka a magyar zsidó közösségben sok éven át tartotta magát. Közösségi nagyrendezvényes ünnep volt, az egység, a sokaság bizonyítéka. Egy idő múlva azonban már olyan sokszínű, olyan változatos, olyan szétágazó lett a magyar zsidó közösség, az a párezer ember oly különböző utakat talált identitása megélésére, hogy már nem lehetett tovább együtt ünnepelni. A Hanuka-polcon nagyon sokféle áru lett, sokféle közösségnek. 
Példabeszédekkel vezeti fel a mondandóját, feltételezve, hogy az általa felhozott történetek szereplői, azok életműve, tettei ugyanúgy ismertek a közönség számára, mint neki. Bár ez ténylegesen nem így van, és feltehetőleg sokunknak inkább anekdota-szerűen ismerősök ezek az emberek, ő ebben biztonsággal mozog, ettől értjük, mit akar a példák révén mondani. A felvezetés lassan ráfordul a mondanivaló átélhető útjára, mivel összerakott magának – e nagy elődök művei, levelei, magatartása nyomán - egy rákérdezési metódust, egy kíméletlenül pontos, szókimondó behatolást abba az örök dilemmába, hogy mi mivel azonos? Hannah Arendtnek nem volt hazája, mivel Németország meg akarta ölni zsidóként, Izrael nem viselte az éleslátását, Amerika meg csak befogadta – „otthon” hagyott szeretőjének pedig, Heideggernek volt hazája, ahol náci lett, és utóbb bujkálni kényszerült. Mit kezdjenek a közös nyelvvel, amelyen egyiküknek gyötrelmes beszélnie? Most kinek mije van, hogy lehet valaki egy térséghez hű, ilyen történések után? György Péter tovább szűkíti a hallgató mozgásterét: kinek természetes meghalni azért, amit hazának érez? Esetünkben már a konkrét, modern, határait lassan felszámoló hazáról beszél, napjainkban van-e ilyesmi, kézzelfoghatóan, vagy nincs? Illúzió, politikai szemfényvesztés, szaladás a közös identitás megnyugtató biztonsága után – mégis, hogyan állunk most ezzel? És ezen a ponton visszatér a zsidókhoz – nekik sohasem volt hazájuk, tehát övék lehetett egy határokon túlnyúló, végtelen térség. Lehet, hogy ezért is gyűlölték őket – a természetes kozmopolita léthelyzetért? Ők őszinték lehettek önmagukhoz – számukra csakis az a haza, ahol biztonságban érezhetik magukat, esély van a gyereknek felnőni, de minimum - nem fenyegeti őt, és ivadékait létében. Akinek meg van hazája, nyelve, földrajzi térsége, ahol hasonlók élnek – de megveti az egészet, és nem fogadja el annak népi karakterét, szellemiségét, mint Ingeborg Bachmann – annak vajon hol van a hazája? Van-e még értelme ezt feszegetni?
Bizony hogy van. Az előadó kíméletlenül kérdez, hogy a számára már egyértelmű, a mindenkori egyéni helyzethez igazodó kulturális azonosulást, mint az egyetlen helyes identitást számunkra is elfogadhatóvá tegye. Nehéz elfogadni, izgatott kérdések jönnek a tömegből:”.. és a hazáért meghalni, ha a Hazát fenyegetik… majd.. a Hazát! Mit mond akkor?” Gyönyörű, plasztikus a válasz. Az 56-os forradalom valójában november 4.-én kezdődött, amikor tényleg megtámadták a hazát, és a pesti srácok, Angyal István csőcseléke nem habozott, úgy döntött, hogy inkább meghal, de ellenáll. A magyar értelmiség meg elsomfordált – az életet azért már nem kockáztatták meg. Akkor most kinek van, volt hazája: a névtelen halottaknak, akiket mindenki elfelejtett, akik – ezek szerint – feleslegesen haltak meg, vagy a túlélők, akik hazugul a haza mítoszát mormolják egyre? Mindenkinek tisztán kell ebben a kérdésben látnia, a valódi hovatartozásáról csak a személy dönthet.
Ez a kissé agresszívnek tűnő, kikérő mondat a mai létállapot lecsapódása is lehetne. Az úgynevezett többség kigondolja, aztán megszavazza, és az úgynevezett legkisebb pedig nemcsak hogy mind megeszi, hanem le is tolják a torkán. Nyelés közben pedig elhangzik a bűvös, Van kérdés mondat!? És persze hogy nincs, mert az úgynevezett többség csak bólogat, az úgy nevezett kicsik meg levegőért kapkodnak. Végül az úgynevezett kicsik kínjukban úgy érezik, mintha sarokba lennénk szorítva, mintha másra sem kellene figyelniük, mikor, honnan érkeznek a támadások. Valóban ez lenne a helyzet? Valóban ideológiai háború folyik? Valóban menekülőre kell fogni? 
Minden hónap egyik vasárnap estéjén összejövünk, hogy feltegyük aktuális kérdéseinket. Olyan emberektől kérdezünk, legyenek azok ellenzékiek, kormánypártiak, megmondó emberek és véleményvezérek, akik képesek konstruktív válasszal, valódi megoldási javaslatokkal előállni, és nem úgynevezett többségi hatalmi mámorukban úsznak.
Az esemény Facebook linkje:
De mi dafkék vagyunk. Évről-évre újra és újra ugyanazokon a szövegeken rágódunk. A Tóra szakaszainak folyamatos újraértelmezésével szórakoztatjuk magunkat, s Szimchát Tórakor minden évben demonstráljuk is e csökönyös maradiságot. Fogjuk a tekercset, elolvassuk az utolsó szakaszt és rögtön elolvassuk az elsőt is. Megint. Körbe-körbe. Szellemi és fizikai köröket írunk le már a szédülésig.
Egy idős, derűs, nagyon sokat tapasztalt ember beszélget velünk a filmvászonról, számtalan iskolát kijárt, s bármennyire idős, még mindig aktív, egy ideggondozóban orvosként kezeli nehéz helyzetbe került embertársait. Tágul a kép, többet kezdünk tudni életéről, elhalt társáról, és a nyugdíjas korban bekövetkezett szerelemről. Kis hazánkban minden bizarr, amit a közhellyé kopott konvenciók, a leszedáló szórakoztatásra szakosodott csatornatulajdonosok „szokatlan”-nak tartanak, és éppen ezért, nem kívánnak vele foglalkozni. Amit nem mutatok, az nincs – gondolják. A finom, megértő orvos szerelme a szintén nyugdíjas jövőkutató professzornővel – aki látta, elszorul a torka, krákog, megtörli a szemét, és irigyli őket. De tovább tágul a kép, és az Alzheimer-kórosok családjait segítő társulat üléseiről, kibeszélő foglalkozásairól lassan kiderül, hogy az imént látott idillnek valami homályos, kissé fenyegető köze van a rémisztő elbutító kórhoz – az orvos-tanár már 6 éve ebben szenved. És mi eddig nem is láttunk ebből semmit!
Nekem már régóta elegem van a hazai hallgatás-kultúra, mindenfelé terjedő hatásából. Ezúttal nem az összes szőnyeg alá söpört történelmi fájdalomról, ki nem beszélt borzalmakról, vagy akár a tudatos politikai marketing megosztó hatása miatt megnémuló társaságokról beszélek, nem. Az élettel együtt járó negatívumok közös feldolgozásának hiányáról, az élet árának, ha az már elkerülhetetlen, közösségi megosztásáról van szó. Hogy minden tabu, minden, ami az emberben csökkent, elromlott, ami fenyegető, az nem lehet közöttünk téma, az kerülendő – kínlódjon a nyomorult egyedül! És különösen fáj a némaság, az elhallgatás, az elkendőzés olyan esetekben, ahol a baj megelőzhető, a romlás csökkenthető, a méltósághoz való jog szinten tartható. Így van ez (mint a filmből kiderül), a családokat érhető, talán legnagyobb csapás, az Alzheimer-kóros, elbutult emberek esetében is – a figyelmes tekintet előtt feltárul a romlás kezdete, és ez az állapot hosszú ideig szinten tartható. No de hát mi erről nem beszélünk! Nem tudja ezt a beteg, a családja, a háziorvos, nem támogatja, sem kampánnyal, sem hálózattal, az ún. kockázatközösségi állam – hadd menjen tönkre a beteg mellett az egész családja. Vállvonás, ennyi. 
Szádvári Lídia szép, pontos, és felelősségteljes filmje tényleg megtöri e téren a hallgatás falát. Ahogy lassan, rövid, és nagyon hatásos jelenetek nyomán kibontakozik a tenni vágyás célja; a kiváló ember és neje, valamint az áldozatvállaló szervező, orvos révén valami fény csillan fel az alagút végén – persze azon keveseknek, akiknek megadatott, hogy e híradásról értesüljenek, hogy kellően nyitottak legyenek az őszinte szembenézésre. Akik jelen voltak ez estén, megérezhettek valamit a láthatatlan kötelesség, a humanista erkölcs mindenütt jelen lévő erejéből. Reményt kaptunk arra, hogy immár tudunk valamiről, amivel, ha találkozunk, nem szabad elfutnunk előle, hanem méltóan fel kell venni vele a küzdelmet. Nincs más út barátaim, beszélni róla, tenni érte!
Most, hogy az írott szó, a bölcselet világának értelmiségi prioritását, mind drasztikusabban kikezdi a képek univerzuma, ezzel párhuzamosan kapiskáljuk annak érzékelését is, hogy hozzáfogtunk megvakulni. Pontosabban: a belső látás számára egyre kisebbre nyitjuk a rést. A ránk zuhogó, látszólag szabadon választott, álló, és mozgó, művészeti, vagy értékesítési üzenetekkel dúsított képeknek először is a tömege, állandó jelenléte az, ami elernyeszti a szemizmokat, felfüggeszti a személyi ítélőképesség mindig-kéznél-levését, az esztétika élvezhetőséget. A képek gyártásának monoton növekedése, az izmusok négyzetes szaporodása, a művészeti, a reklámipar hatékony befektetéseinek, majd óriási méreteinek elhatalmasodása; ezek mind az ellen szólnak, hogy – szándéka ellenére - konkrét, és személyes közünk legyen a kínálathoz. A képek esetében már nem igaz az Andy Warholtól származó, 15 perces garantált híresség, valójában inkább a 15 másodperc felé csúszik inkább, vagy a nullához konvergál. Az esztétikum, a látás csiszolása helyébe a kívülről irányított szenzáció lép, az izgalmat inkább az aukciók árcéduláinak növekvő nullái kínálják, a képzőművészet irányítását átvevő galériások tezaurálható befektetéssé (is) tették a műtárgyakat, a művészi tehetség az eladhatóság küszöbén bízvást elbotolhat. 
Horányi Attila programja látszólag a művészi alkotások tipológiájával foglalkozott, a 4, látszólag önkényesen megadott lehetséges főirány különböző elrendezéseivel, és ezeket variálta a példákkal, elemzésekkel dúsított fogalmi meghatározások hasznosságával, ellentmondásaival. Ahogy haladt a szemléltetésül felhozott példák, kategóriákba való elrendeződésétől, a fogalmak ellentétpárokba való újrakombinálásáig, és azok érvényességéig, úgy rajzolódott ki az előadás fő mondanivalója: a személyes ízlés megtalálásának a módja. Az előadó egyetlen fontos, megkerülhetetlen viszonyítási pontot talált, ez pedig a befogadó nézőpontja, a hatás tényleges terrénuma – amit minden látni kívánó embernek magának kell megtalálnia. Horányi Attila szerint a mű sorsával kapcsolatban teljesen lényegtelen, hogy az esztétika tanult szakemberei hová sorolják, mely fősodrokhoz tartozóként határozzák meg, vagy, hogy a remekmű és a giccs közti – látszólagos – szakadéktól képesek-e megóvni a nézőt. Azt mutatta be plasztikusan, hogy a nézőnek, amennyiben a világ valóságára tényleg kíváncsi, és ehhez a művészet rejtett eszközeit, gesztusait segítségül kívánja hívni, ki kell alakítania egy nézői magatartási pontot, egy szemléleti origót, amellyel – szinte pillanatok alatt – meg tudja egy műről állapítani, hogy saját világához köze van-e, a benne uralkodó, kiegészítésre váró képhez képest igaz-e, vagy hamis, reflektál-e, vagy csak dekorál, stb. – és innentől kezdhetjük elölről, de már önmagunkban, az esztétikai befogadási polcok újrarendezését.
Rényi András a képek performatívitásáról értekezett. Arról az egyszerű tényről beszélt, hogy a jó képeknek van (időben, és a kulturális térben elhelyezhető) cselekménye, mozgástere, ahová behívja a nézőt, legyen részese a látott eseménynek. A jó képek, szerinte, történéseket valósítanak meg, a képalkotás sajátos dramaturgiai eszközeivel építik fel a néző által befogható teret, illetve szólítják fel az ábrázolt történésben való személyes részvételre. Rényi András e ponton érintette meg az egyébként múzeum-, és galériajáró hallgatóság lelkét, ébresztette fel önmarcangolási hajlamát. Azt mondta ugyanis, hogy a jó képekhez idő kell, sok idő – több mint amit illemből áldozni szoktunk rá. Azokba be kell lépni, és tanulmányozni kell az elrejtett titkokat, a kapcsolódásokat más, ikonikus előképekkel, illetve a legfontosabbat: a művész játékosságának a megélését, a játékosság megtalálását. A hozott példák a nézői idő kimaradásának következményeiről pontosak, és hatásosak: az antik görög festőverseny vesztese türelmetlenségében nem veszi észre a festett függöny művi voltát. Rejtve maradnak előttünk Rembrandt fantasztikus rézkarcaiba rejtett további történetek, de korunkban Kondor Béla, Dürer zsenije előtti elképesztően játékos tisztelgésének számtalan gondolata is – egyetlen rézkarcon egyesítve! A képalkotók rejtett játékainak, történeteinek meg nem fejtésével magunkat szegényítjük el, a kép dramaturgiájának visszafejtése nélkül kár, akár egy pillantást is vetni még a legjobb képekre is – mondja ő, és számomra, teljes joggal. Bánatomat nem enyhíthetem az idő visszaforgatásával, újra kezdeni nem áll módomban – de, Rényi András figyelmeztetése nyomán ezúton szólok nektek – hagyjatok a képekre időt, mert csak az éri meg!
Többnyire ül, kezeit maga elé emelve, mintha tágítani akarná gondolatai körét, ritkán felpattan, a 
A keret, amit ennek kibontásához választott, látszólag élettel, regisztrált esettel, tartalmasan megtölthető: az utazás, amit egy európai, zsidónak mondott (megélt, vallásos, vagy attól éppen menekülő) ember megtehet, illetve, amit meg is tett. Időben, térben, fogalmilag – amiről nehogy azt higgyük, hogy annyira természetes. A francia forradalomtól Auschwitzig vezető emancipációs folyamat is egy út. A Prága belvárosában élő Franz Kafka, vagy a drohobicsi Bruno Schulz elég szemléletes példák: szinte sehová sem mentek onnan, szinte sehová sem tartoztak, elmúltak látszólag nyomtalanul (Schulzot csak úgy megölték), majd fizikai eltűnésük után kezdtek el „utazni”, de akkor aztán… Mindkettőjüket több ország tartja fiának, több kultúra fedezi fel a forrást műveikben – talán csak a zsidók nem, mely tény miatt életművük létrejött. Hol a valódi otthonuk, ténylegesen kinek a fiai ők?
Jews Praying in the Synagogue on Yom Kippur - Maurycy Gottlieb - 1878
A zenészek csodát tesznek a kottákban lappangó, ritkán előkerülő művekkel: a hegedű érzelmekkel telített harmóniái gyöngyként perdülnek a vonó alól, életre kelnek és táncoltatják Auer Lipót hol magyaros, hol klezmeres, de mindenképpen táncos kedvű hallgatóságát. A zongora mind az 5 darabban főszerepet játszik, alábújik a vonós dallamoknak, majd legyőzve őket harsog, önálló irányt és témát szab; a gordonka úgy búg, dörmög és dalol, ahogy Krúdy megírta, és a brácsa mély meleg hangon ellenpontozza Zemlinsky triójában a két fő hangszer túláradó, kanyargó dallamait.