„nézd
mint egy kerék ami forog, szinte soha meg nem áll”
Körök, körök és újra körök. Az önmagába visszatérés manapság nem divatos. A fejlődés, az állandó új, a progresszív vagy a visszatérés a múltba, annak nosztalgikus szépségeibe, ez a két út az, amit választanak az emberek. Progresszívek ők avagy konzervatívok. Közben mi zsidók, a világ egyik megkövesült csodanépe még mindig itt vagyunk és köröket írunk le, mindig az új jelenben. Lebegünk a progresszió és a visszanézés között, hátra is tekintünk, előre is, de nem vagyunk teljesen része egyiknek sem.
Ím ez a Szimhát Tóra is. Körök, körök és körök. Fogjuk a Tóratekercseinket, ezeket az ősi, de számunkra mindig újra és újra aktuális szövegrolókat és körbe-körbe megyünk. Pedig aki körbe-körbe megy, az lenézetik. Haladj! – mondják neki. Szállj ki a körforgásból, menj tovább. Benn rekedni a körforgalomban? Nem szabad.
De mi dafkék vagyunk. Évről-évre újra és újra ugyanazokon a szövegeken rágódunk. A Tóra szakaszainak folyamatos újraértelmezésével szórakoztatjuk magunkat, s Szimchát Tórakor minden évben demonstráljuk is e csökönyös maradiságot. Fogjuk a tekercset, elolvassuk az utolsó szakaszt és rögtön elolvassuk az elsőt is. Megint. Körbe-körbe. Szellemi és fizikai köröket írunk le már a szédülésig.
Talán félünk elkötelezni magunkat. Nem akarunk odaállni teljes szívvel az újítók mellé sem, de a konzervatív visszanézés mellé sem. A partvonalról szeretünk figyelni. Beállunk az óvó köreinkbe, hórázunk, Tórázunk, olvasgatunk és reszelgetjük a körmeinket. De nem beszélünk ám butaságokat…
