György Péter előadás-sorozatának 2. része után
Azt kaptam, amit vártam, elém tette – és most nem tudom felemelni a megkapott terhet, szellemesen önmagamban érvelni, cáfolni, megbirkózni állításaival. Az első előadásban kissé homályos irány, miszerint nem tudható, mit akar ebből a rengeteg történetből, történelmi és kulturális mozaikból kirakni – egyre világosabb, egyre érthetőbb, egyre fájdalmasabb lett. Közelebb járunk egy egyáltalán nem közismert, közbeszédbe tartozó tanítás átéléséhez, valami olyasmihez, amit magának rendszerint fel sem tesz az ember, annyira egyértelműnek tűnik (tűnt?) az ellenkezője.
Példabeszédekkel vezeti fel a mondandóját, feltételezve, hogy az általa felhozott történetek szereplői, azok életműve, tettei ugyanúgy ismertek a közönség számára, mint neki. Bár ez ténylegesen nem így van, és feltehetőleg sokunknak inkább anekdota-szerűen ismerősök ezek az emberek, ő ebben biztonsággal mozog, ettől értjük, mit akar a példák révén mondani. A felvezetés lassan ráfordul a mondanivaló átélhető útjára, mivel összerakott magának – e nagy elődök művei, levelei, magatartása nyomán - egy rákérdezési metódust, egy kíméletlenül pontos, szókimondó behatolást abba az örök dilemmába, hogy mi mivel azonos? Hannah Arendtnek nem volt hazája, mivel Németország meg akarta ölni zsidóként, Izrael nem viselte az éleslátását, Amerika meg csak befogadta – „otthon” hagyott szeretőjének pedig, Heideggernek volt hazája, ahol náci lett, és utóbb bujkálni kényszerült. Mit kezdjenek a közös nyelvvel, amelyen egyiküknek gyötrelmes beszélnie? Most kinek mije van, hogy lehet valaki egy térséghez hű, ilyen történések után? György Péter tovább szűkíti a hallgató mozgásterét: kinek természetes meghalni azért, amit hazának érez? Esetünkben már a konkrét, modern, határait lassan felszámoló hazáról beszél, napjainkban van-e ilyesmi, kézzelfoghatóan, vagy nincs? Illúzió, politikai szemfényvesztés, szaladás a közös identitás megnyugtató biztonsága után – mégis, hogyan állunk most ezzel? És ezen a ponton visszatér a zsidókhoz – nekik sohasem volt hazájuk, tehát övék lehetett egy határokon túlnyúló, végtelen térség. Lehet, hogy ezért is gyűlölték őket – a természetes kozmopolita léthelyzetért? Ők őszinték lehettek önmagukhoz – számukra csakis az a haza, ahol biztonságban érezhetik magukat, esély van a gyereknek felnőni, de minimum - nem fenyegeti őt, és ivadékait létében. Akinek meg van hazája, nyelve, földrajzi térsége, ahol hasonlók élnek – de megveti az egészet, és nem fogadja el annak népi karakterét, szellemiségét, mint Ingeborg Bachmann – annak vajon hol van a hazája? Van-e még értelme ezt feszegetni?
Bizony hogy van. Az előadó kíméletlenül kérdez, hogy a számára már egyértelmű, a mindenkori egyéni helyzethez igazodó kulturális azonosulást, mint az egyetlen helyes identitást számunkra is elfogadhatóvá tegye. Nehéz elfogadni, izgatott kérdések jönnek a tömegből:”.. és a hazáért meghalni, ha a Hazát fenyegetik… majd.. a Hazát! Mit mond akkor?” Gyönyörű, plasztikus a válasz. Az 56-os forradalom valójában november 4.-én kezdődött, amikor tényleg megtámadták a hazát, és a pesti srácok, Angyal István csőcseléke nem habozott, úgy döntött, hogy inkább meghal, de ellenáll. A magyar értelmiség meg elsomfordált – az életet azért már nem kockáztatták meg. Akkor most kinek van, volt hazája: a névtelen halottaknak, akiket mindenki elfelejtett, akik – ezek szerint – feleslegesen haltak meg, vagy a túlélők, akik hazugul a haza mítoszát mormolják egyre? Mindenkinek tisztán kell ebben a kérdésben látnia, a valódi hovatartozásáról csak a személy dönthet.
Nyugtalanul sietünk haza, a körülöttünk lebegő nyitott kérdésekre a válasz után tapogatózunk, de azokhoz legalább olyan hosszú út vezet el, mint ami a zsidókat várta az európai idegen hatalmak végtelen sűrűjében. Már nehéz visszatérni a tegnapi rutinhoz – sem emlék, sem varázslat nem engedi visszatérni a hazába való kérdezésmentes belevackolódás gyereki önfeledtségét.
Előadás legközelebb december 1. csütörtök 18:00-kor a Bálint Házban
Vasfej
