Gondolatok György Péter sorozatáról.
Többnyire ül, kezeit maga elé emelve, mintha tágítani akarná gondolatai körét, ritkán felpattan, a világhálóról filmet vetít az elején és a végén, mintegy keretbe foglalva valamit. De mit? Ez a kérdés, mely mindegyik, rá tapadó elmét foglalkoztatja – mindvégig. Miről beszél? Tud valamit, amit át akar adni, vagy gyötri valamilyen tudás hiánya, amit a segítségünkkel fog előbányászni? Vagy mégsem – a benne mozgó gondolatok a végtelenbe tágulnak? Van az előadásnak kockázata, mert szemlátomást útitársnak, partnernek tekint minket egy ismeretlen felé vezető úton.
Az első beszélgetés nyitott marad, feldobott kérdések sorjáznak, anekdóta-szerű történetek tempóznak egymás felé, okságinak látszó felületeket kínálva a másik felé, de… – nincsenek válaszok. Ő megmondta becsületesen ezt az elején, de a tanult passzívitás rutinjából mégis azt várjuk, kimond-e valami érvényeset, tanít-e egyáltalán, vagy küzd csupán az őt foglalkoztató gyötrelmesnek tetsző gondolatokkal, és ehhez a közönséget médiumként, önmaga felé közvetítő közegnek használja. Látszik, hogy kínlódik valami rettenetes tudás-anyaggal, bele-belekap, kérdéseket tesz fel (inkább önmagának, mint közönségének), hogy passzolnak-e egymáshoz a szétcsúszott elemek – de zúgóan fájó csönd vesz körül minden rákérdezést. A téma, immár lassan az egyetlen (mivel jelenleg meghaladhatatlan), amit egy hozzá foghatóan tisztességes és bátor értelmiségi, ma, itt, és köztünk felvethet: itthon vagyunk-e, van-e hazánk, és ha van, biztosak lehetünk-e abban, hogy az ő gyerekei vagyunk? Mi köt minket össze, mennyire lehetünk ráhagyatkozók közös közhelyeink tartósságára? A tartós bizalmatlanság, a kulturális örökség porladása vajon kiket tapaszt még, vagy már, össze – a „zsidó” címke bent van még a „magyar univerzum” egészében, vagy kívül került már, csak nem merjük bevallani? A sehová kapui felé vezető út azonban egy György Péternek sem elfogadható ajánlat.
A keret, amit ennek kibontásához választott, látszólag élettel, regisztrált esettel, tartalmasan megtölthető: az utazás, amit egy európai, zsidónak mondott (megélt, vallásos, vagy attól éppen menekülő) ember megtehet, illetve, amit meg is tett. Időben, térben, fogalmilag – amiről nehogy azt higgyük, hogy annyira természetes. A francia forradalomtól Auschwitzig vezető emancipációs folyamat is egy út. A Prága belvárosában élő Franz Kafka, vagy a drohobicsi Bruno Schulz elég szemléletes példák: szinte sehová sem mentek onnan, szinte sehová sem tartoztak, elmúltak látszólag nyomtalanul (Schulzot csak úgy megölték), majd fizikai eltűnésük után kezdtek el „utazni”, de akkor aztán… Mindkettőjüket több ország tartja fiának, több kultúra fedezi fel a forrást műveikben – talán csak a zsidók nem, mely tény miatt életművük létrejött. Hol a valódi otthonuk, ténylegesen kinek a fiai ők?
György Péter szenvedélyesen izzítja saját kérdéseit, példákat, személyes itéleteket mond némelyikről, maga jár elől a szemléltető példával, miszerint, rá kell kérdeznünk mindenre, amit korábban kézlegyintéssel küldtünk vissza a homályba. Ennyivel tartozunk önnön méltóságunknak, tudni kell, tudni. Előttünk gyötri magát, keresi az összefüggéseket, a letagadott káoszból való kikerülés Ariadné-fonalát - próbálja megteremteni a használható kérdésfeltevések értelmes, személyre szabható magatartási mintáját. A gondolatok csapongók, a példák szemléltető ereje esetleges – nagyon erős műveltség kell az érdemi követéshez. Nehéz ez neki is, hisz szemlátomást még nem hordta ki az ezzel kapcsolatos gondolatok egészét, és nehéz nekünk, hallgatóknak is, de hát Szókratész óta tudni véljük, hogy a tudás, az igazság csak bennünk lehet, hol is máshol? Ne a beszélgető társra haragudjunk, ha ki akar hozni minket a feledés tunya árnyékából!
Előadás legközelebb november 3. csütörtök 18:00-kor a Bálint Házban
Vasfej
