(két előadás, Horányi Attila, és Rényi András tanításait követően)
Most, hogy az írott szó, a bölcselet világának értelmiségi prioritását, mind drasztikusabban kikezdi a képek univerzuma, ezzel párhuzamosan kapiskáljuk annak érzékelését is, hogy hozzáfogtunk megvakulni. Pontosabban: a belső látás számára egyre kisebbre nyitjuk a rést. A ránk zuhogó, látszólag szabadon választott, álló, és mozgó, művészeti, vagy értékesítési üzenetekkel dúsított képeknek először is a tömege, állandó jelenléte az, ami elernyeszti a szemizmokat, felfüggeszti a személyi ítélőképesség mindig-kéznél-levését, az esztétika élvezhetőséget. A képek gyártásának monoton növekedése, az izmusok négyzetes szaporodása, a művészeti, a reklámipar hatékony befektetéseinek, majd óriási méreteinek elhatalmasodása; ezek mind az ellen szólnak, hogy – szándéka ellenére - konkrét, és személyes közünk legyen a kínálathoz. A képek esetében már nem igaz az Andy Warholtól származó, 15 perces garantált híresség, valójában inkább a 15 másodperc felé csúszik inkább, vagy a nullához konvergál. Az esztétikum, a látás csiszolása helyébe a kívülről irányított szenzáció lép, az izgalmat inkább az aukciók árcéduláinak növekvő nullái kínálják, a képzőművészet irányítását átvevő galériások tezaurálható befektetéssé (is) tették a műtárgyakat, a művészi tehetség az eladhatóság küszöbén bízvást elbotolhat.
Amit e téren érzek, messze nem maga az igazság, csupán egy vélelmezett tendencia, számos más is lehet, akár az állítottak ellenkezője is. Egyet biztosan lehet tenni: a látni vágyók látási képességeinek finomítását. Erre vállalkoznak a Képzőművészeti Szabadegyetem előadói.
Horányi Attila programja látszólag a művészi alkotások tipológiájával foglalkozott, a 4, látszólag önkényesen megadott lehetséges főirány különböző elrendezéseivel, és ezeket variálta a példákkal, elemzésekkel dúsított fogalmi meghatározások hasznosságával, ellentmondásaival. Ahogy haladt a szemléltetésül felhozott példák, kategóriákba való elrendeződésétől, a fogalmak ellentétpárokba való újrakombinálásáig, és azok érvényességéig, úgy rajzolódott ki az előadás fő mondanivalója: a személyes ízlés megtalálásának a módja. Az előadó egyetlen fontos, megkerülhetetlen viszonyítási pontot talált, ez pedig a befogadó nézőpontja, a hatás tényleges terrénuma – amit minden látni kívánó embernek magának kell megtalálnia. Horányi Attila szerint a mű sorsával kapcsolatban teljesen lényegtelen, hogy az esztétika tanult szakemberei hová sorolják, mely fősodrokhoz tartozóként határozzák meg, vagy, hogy a remekmű és a giccs közti – látszólagos – szakadéktól képesek-e megóvni a nézőt. Azt mutatta be plasztikusan, hogy a nézőnek, amennyiben a világ valóságára tényleg kíváncsi, és ehhez a művészet rejtett eszközeit, gesztusait segítségül kívánja hívni, ki kell alakítania egy nézői magatartási pontot, egy szemléleti origót, amellyel – szinte pillanatok alatt – meg tudja egy műről állapítani, hogy saját világához köze van-e, a benne uralkodó, kiegészítésre váró képhez képest igaz-e, vagy hamis, reflektál-e, vagy csak dekorál, stb. – és innentől kezdhetjük elölről, de már önmagunkban, az esztétikai befogadási polcok újrarendezését.
Rényi András a képek performatívitásáról értekezett. Arról az egyszerű tényről beszélt, hogy a jó képeknek van (időben, és a kulturális térben elhelyezhető) cselekménye, mozgástere, ahová behívja a nézőt, legyen részese a látott eseménynek. A jó képek, szerinte, történéseket valósítanak meg, a képalkotás sajátos dramaturgiai eszközeivel építik fel a néző által befogható teret, illetve szólítják fel az ábrázolt történésben való személyes részvételre. Rényi András e ponton érintette meg az egyébként múzeum-, és galériajáró hallgatóság lelkét, ébresztette fel önmarcangolási hajlamát. Azt mondta ugyanis, hogy a jó képekhez idő kell, sok idő – több mint amit illemből áldozni szoktunk rá. Azokba be kell lépni, és tanulmányozni kell az elrejtett titkokat, a kapcsolódásokat más, ikonikus előképekkel, illetve a legfontosabbat: a művész játékosságának a megélését, a játékosság megtalálását. A hozott példák a nézői idő kimaradásának következményeiről pontosak, és hatásosak: az antik görög festőverseny vesztese türelmetlenségében nem veszi észre a festett függöny művi voltát. Rejtve maradnak előttünk Rembrandt fantasztikus rézkarcaiba rejtett további történetek, de korunkban Kondor Béla, Dürer zsenije előtti elképesztően játékos tisztelgésének számtalan gondolata is – egyetlen rézkarcon egyesítve! A képalkotók rejtett játékainak, történeteinek meg nem fejtésével magunkat szegényítjük el, a kép dramaturgiájának visszafejtése nélkül kár, akár egy pillantást is vetni még a legjobb képekre is – mondja ő, és számomra, teljes joggal. Bánatomat nem enyhíthetem az idő visszaforgatásával, újra kezdeni nem áll módomban – de, Rényi András figyelmeztetése nyomán ezúton szólok nektek – hagyjatok a képekre időt, mert csak az éri meg!
Legközelebb október 19. szerdán 18:00-kor
KÉPTILALOM ÉS ABSZTRAKCIÓ - Rényi András előadása
Vasfej
