Finoman tagoltak a megidézett komponisták. 3 körbe gyűlnek, számunkra érthetően, hisz Innen pillantunk vissza rájuk: az elsők, kiknek megadatott a „boldog békeidőkben” alkotni, őket követik az árnyak, rájuk lesújtott a téboly vasmarka; majd a leölt folyamatosság vakfoltján zenét virágzók művei. Finoman, mondom, hiszen sorsukkal párhuzamos az ő zenei boldogságuk mássága is.
Először a biztonság világába érkezünk, a polgári öntudat, a közös otthoni zenélés odafelejtkezésének szalonjaiba. Nem hiszem, hogy ténylegesen jobb lett volna az a világ, érzékenyebbek, tisztességesebbek lakói – ám tapintható valamiféle irány, az emelkedés lehetőségének pátosza, mely körül parázslik a szellem, az eszmék harca, miknek képviselői – ott és akkortájt - elmondhatták egymásnak ábrándjaikat. Egy kor napi öröme igen, a szalonzene volt, szépen felöltözött urak és hölgyek játszottak egymásnak, s csak utána jött a vacsora. E világ még karnyújtásnyira volt Handel Londonjából, ahol nyári szombat esteken a kinyitott ablakokból mindenünnen családi kamarazene szólt. A hallott szerzők tudták, kinek írnak és miért – s ne is keressünk bennük zenei tébolyokat vagy mágikus holdfényes költészetet, azoknak és azokért szólt, akik el is tudták játszani. Persze, a valódi teremtő utat tör ezen darabokban is: tényleg halljuk az engesztelés vágyát Max Bruch zenéjében, miként Goldmark szvitjének több tétele is a legjobb zene magaslatára hág, ugyanúgy, mint Zemlinsky ihletett triójának egymásba fonódó dallamai is már a szecesszió, dekorativitáson túli zenei lehetőségeit előlegezi meg.
A zenészek csodát tesznek a kottákban lappangó, ritkán előkerülő művekkel: a hegedű érzelmekkel telített harmóniái gyöngyként perdülnek a vonó alól, életre kelnek és táncoltatják Auer Lipót hol magyaros, hol klezmeres, de mindenképpen táncos kedvű hallgatóságát. A zongora mind az 5 darabban főszerepet játszik, alábújik a vonós dallamoknak, majd legyőzve őket harsog, önálló irányt és témát szab; a gordonka úgy búg, dörmög és dalol, ahogy Krúdy megírta, és a brácsa mély meleg hangon ellenpontozza Zemlinsky triójában a két fő hangszer túláradó, kanyargó dallamait.
Szépek és tanulságosak az összekötő képek, szövegek. Bár egyikük, az emigrációba és az öngyilkosságba induló Stefan Zweig keserű szavakkal búcsúzik a tegnaptól, a másikban pedig a kor ikonikus költője, Hoffmanstal, Patyomkin falvakként emlegeti a kor kultúráját, melynek egyetlen éltetője, hogy hinni lehet benne – de egyiküknek sem volt teljesen igaza. Hiszen mindig készek vagyunk a csodára: itt ülünk 100 év múltán; történt, ami történt közben; de mi makacsul ott ülünk a fogadószoba pamlagán, és naivan, hittel telítve hallgatjuk, hogy az önmaga erejére ébredt polgár zenél, és nekünk, értünk játszik.
Vasfej
